Gyűlölni vagy szeretni?

Nem szokásom filozofikus jellegű bejegyzéseket írni, de ma nagyon kivagyok, és úgy érzem, muszáj kiadnom magamból, ami hónapok óta egyre jobban nyomaszt.

Mi is az a szerelem? Sokan feltették már ezt a kérdést, de senki nem tudta definiálni eddig. Valaki a tudományra alapozza, valaki az asztrológiára, de senki nem gondol rá úgy, mint valamire ami csak... van. Mert mondhatjuk, hogy illatok alapján van, mondhatjuk, hogy a Szűz nem jön ki a Kossal, de összeillik a Bakkal. De ki dönti ezt el? Világ életemben kivert a víz a Bak férfiaktól, és egy Kos volt az életem mozgatórugója.

Ami azt illeti, most is ő az, és ez megőrjít. Gondolkodtál már azon, hogy az emberek miért vágynak mindig olyan dolgokra, amiket nem kaphatnak meg? A válasz benne van a kérdésben. Mert nem kaphatják meg. És pontosan ezért, minden addig értékes és érdekes, míg nem kapod meg, és teszed tönkre.

Csakhogy egy másik ember szíve nem holmi játékszer. Egy másik ember nem egy bábu, egy érzéketlen valami, amit magyarázat nélkül tönkretehetsz és elhagyhatsz. Nem. Egy ember szíve sokkal több ennél.

De akkor mégis, miért van az, hogy sokan közülünk csak addig küzdenek a szeretett lényért, amíg meg nem kapják? Ha évekig harcolsz valamiért, miért dobod el magadtól szinte azonnal, ahogy a magadénak mondhatod?

Ezekre a kérdésekre keresem a választ, azóta, mióta Te megtetted velem. Annyi évig vágytál rám, és amint megkaptál, el is dobtál, mint ahogy más a piszkos zokniját. Miért tetted? Sosem mertem megkérdezni. És hiába látlak minden nap, és beszélek veled, és szenvedek belül, és esküdözöm, hogy egyszer megteszem, tudom, hogy úgysem fogom.

Miért?

Mert félek. És talán mert nem akarom tudni a választ, amelyet talán te magad sem birtokolsz. Talán csak megijedt, mondja mindenki. Mitől? Mitől ijedtél meg? Hogy hirtelen a tiéd lettem, mikor előtte nem kellettél? De kellettél. Csak féltem. És most is kellesz, annak ellenére, hogy Te vagy a szenvedésem egyetlen oka.

Úgy kellesz, mint szomjas vándornak egy korty víz a sivatagban. Ha nem vagy velem, úgy érzem, nem is élek. Hogy halott vagyok. Ha rám nézel, csak ölelni akarlak, és el sem engedni többé, soha. Megnyugtatsz. Ha veled vagyok, elhiszem, hogy nem történik semmi rossz. A közelséged árammal tölti meg minden sejtem. Kívánlak, érezni akarom a tested az enyémen. A csókodra gondolok, amely édes volt, de megkeserítetted azzal, amit utána tettél. Megmérgezted. És mégis, amikor belenézek a szemedbe, abba a gyönyörű, csokoládé színű szemedbe, elfelejtek mindent, amit tettél, és csak arra gondolok, mennyire szükségem van rád. Mert mindezek ellenére, én szeretlek.

De ugyanakkor gyűlöllek is. Szórakozol velem?! Ha egyszer ellöktél magadtól, miért érdekel mi van velem? Ne kérdezd. Ha nem akarsz, miért bámulsz olykor, a régi sóvárgással a szemedben, ami összezavar?! Te talán nem akarod, hogy továbblépjek? Ha nem szeretsz, miért nem engedsz el? Miért nézel rám, miét törődsz velem? Nem értelek.

Csak szenvedek és sírok majd' mindennap ebben a bizonytalanságban, válaszok nélkül. Mert válaszaid sosem voltak, a tetteidet sosem tudtad megmagyarázni. Berúgsz minden hétvégén, másokkal kavarsz, mindenkinek van egy bókod. Undorító vagy, és mégsem undorodom tőled. Gyűlölni akarlak, de mégsem gyűlöllek. Van, mikor nem szólsz hozzám. Sosem mesélsz a dolgaidról, bár ez nem meglepő, hiszen megmondtam, hogy nem érdekelnek a nőügyeid - legalább ezt a kérésemet tiszteletben tartottad. Hallgatom, amit mások mesélnek rólad, és minden szótól, amit hallok, egy kicsit meghalok belül. Mert Te boldog vagy, és éled a világod, míg én itt ülök a nyomorban, amiből érzem, sosem lábalok ki, míg az életem része vagy.

De vajon boldog vagy? Sosem jutnak eszedbe azok a régi idők? Talán bántottalak én is- hisz visszautasítottalak, mikor féltem tőled, a megbízhatatlanságodtól- de mindig ott voltam Neked. Az egyetlen olyan ember voltam, és vagyok, aki tudja, milyen vagy igazából, és mégis elfogad, sőt szeret is. De Te mindent tönkreteszel, amit lehet, igaz? Tönkretettél engem is. Ha igazán ismertél és szerettél volna, nem hinnéd, hogy feldolgoztam a szakítást. De ki is tudná ezt feldolgozni? Az egyik nap azt mondod szeretsz, a másik nap már nem - nálad ez ilyen gyakran változik? Te voltál a világom középpontja, ami nélküled összeomlott, már azt sem tudom, ki vagyok. Csak remélni tudom, hogy egyszer rájössz majd, hogy mit vesztettél, és te is szenvedsz majd egy kicsit.

Csak remélni tudom, hogy egyszer visszajössz hozzám.

Mert én örökké várni foglak.