Happy 18 meg ilyenek

Hellóbelló!

Mivel már az összes barátomnak a töke ki van a szenvedéseimtől, és amúgy is olyan dologról van szó, ami titoktartást igényel a jó hírem (maradványai) miatt, már megint itt vagyok.

Történt a minap, azaz múlthét kedden, hogy életem 18. életévébe léptem. Én alapjáraton nem vagyok babonás, vagy ilyesmi, de azért néminemű katasztrófának fogtam fel, hogy valaki halálos balesetet szenvedett a suliba vezető úton, ezért reggel nem tudtam rendesen beérni. Ez olyan... rossz ómennek tűnt, vagy nemtudom. De valószínűleg semmi köze ahhoz, hogy fuldoklom a szarban, amit magamnak kavartam.

Biztos levágta itt egy-két ember, hogy volt egy srác a képben, csak hát hoztam a szokásos formám, és elbasztam az egészet. Bár ő meg fülét-farkát behúzva visszarohant az exéhez, szóval azt hiszem, senkinek nem kell sajnálnia.

Nem tudom elhinni, hogy szereti.

Olyan csúnyákat mond róla. Hogy buta. Meg unalmas.

De mégis vele van, hiába estünk egymásnak a szülinapomon. És egymásnak esés alatt most nem ordítozást értek, mint legutóbb.

Azt hiszem, mindig is érdekelt, milyen lehet annak a nőnek lenni, akivel megcsalnak valakit. (Jó, valaki szerint a smárolás nem megcsalás, de szerintem az.)

És egyszerűen rosszul érzem magam, de nem azért, amiért kéne.

Azért érzem magam rosszul, mert egy rohadt üzenetet nem kaptam ettől a gyáva senkiházitól.

Persze, jogos a felvetés, hogy milyen alapon várok én el ilyesmit, de hát van olyan, hogy az ember meggondolja magát, nem? Már kezdett minden visszaállni a régi kerékvágásba, már kezdtünk megint barátok lenni, de ezt is elcsesztük.

Nem vagyok hajlandó egyedül vállalni a felelősséget.

De azt hiszem, tőle pedig nem várhatom, hogy engem válasszon, amikor kiszámíthatatlan vagyok, szeszélyes, bunkó, flegma, hirtelen haragú... egyszerűen szörnyű.

Ő mondja mindig, hogy szörnyű vagyok.

De azt hiszem, már nem úgy érti, mint az elején...

Gondolatok az őszről

Üdv mindenkinek!

Már ha van még itt valaki.

Igazából elég frusztrált vagyok mostanában, mert bár rengeteg mélyenszántó/depressziós/világmegváltó/ésatöbbi gondolatom van, valahogy mind bent rekednek, nem tudom őket szavakba önteni. Mintha néma lennék, miközben az agyam ezerrel dolgozik.

Szóval úgy gondoltam, idefirkantok egy kis szösszenetet a dolgokról, amik mostanában foglalkoztatnak. Bár, hogy őszinte legyek, a gondolataim nem változtak, csak a tárgyuk...

Az írás újrakezdése igazából akkor fogalmazódott meg bennem megint, amikor a minap egy ismerősöm megosztotta velem néhány alkotását, amiknek a stílusa valahogy... olyan volt, mintha ő lenne a szám, és kimondaná azokat, amik bennem vannak. Komolyan, ki kéne adatnia őket, de nem hiszi el nekem, hogy piszok jók. Újraolvastam most a verseim, nem rosszak, de közel sem olyan csattanósak, mint az övéi. Bevallom, irigykedem.

Gondolatok az őszről

Száraz levél ropog talpam alatt,
Bár próbáltam, de nem tudtam
Lebontani a falat.

Lépteim zaját elnyeli az erdő,
Madárcsicsergés, az égen
Néhány felhő.

De gondolatban máshol járok,
Néha úgy érzem,
Hasztalan csak várok,

Valami jóra, valami szépre,
Keresem az égre nézve,
De nem találom.

Mert megtaláltam már rég,
Csak elcsesztem,
Erre tanúm az ég.

Kísért a múlt, a jelen, és a jövő,
Mely Nélküled
Egy emberöltő.

Kritika & hírek

Sziasztok!

Ma, mikor nagy unalmamban csak szörföztem a Neten, eszembe jutott, hogy még vagy száz éve kértem egy kritikát az egyik kedvenc blogomon. Nos, kíváncsiságból felnéztem, hátha már elkészült, és örömmel konstatáltam, hogy egy igen pozitív kritikát kaptam, valamint két feliratkozót a blogomra, és néhány értékelést. Ez aztán a kellemes meglepetés, mondhatom! :D

Szóval, köszöntöm az első olvasóimat, és bár gondolom, a kritikán keresztül találtatok rám, azért ezen a linken elolvashatjátok: http://velemenyandkritika.blogspot.hu/2014/05/muvesz-sarok.html

Hm, ami egy új bejegyzést illet, viszonylag nagy csalódással állapítottam meg, hogy azok közé tartozom, aki csak depressziós állapotban ül le alkotni. Komolyan, még magamat is meglepném, ha írnék egy boldog verset vagy novellát. A naplómat is hanyagolom mostanság... És erre nem vagyok büszke, mivel már 3 éve írom folyamatosan.

"Alkotói válságom" - ha lehet így nevezni - nem más, mint hogy szerelmes lettem: és talán ezúttal a megfelelő személybe. Bár most is fentvan fészbukon, de rám nem írna. Hm. Azért remélem a nevemre még emlékezni fog szeptemberben, én meg addig megmaradok a fantazmagóriájimnál: talán a napokban újabb novella/vers érkezik, figyeljétek a blogot, ha kíváncsiak vagytok!:D

xoxo, D.

u.i: Ha a bejegyzés sokat késne, az valószínűleg a lehetetlenül lassú gépelésemnek köszönhető, ami pedig annak, hogy az idei tanévben elsajátítottam a gépírás szabályos technikáját, azonban alkalmazni még nem tudom oly gyorsan, mint ígérték. Erről jut eszembe, kellemes nyarat mindenkinek!

A magányról

Nyomorom újabb eszmefuttatást ihletett, amelyet úgy véltem, muszáj megosztanom azzal a 0 olvasóval, mielőtt elutazom. Még a végén elégedetlenkednének.:) xoxo

Mit is értünk magány alatt?

Jó, ez egy könnyű kérdés.Az egyedüllétet. Azonban az egyedüllétnek is két fajtája van. Fizikai és szellemi.

Nem is tudom, melyik rosszabb. Talán ha fizikailag egyedül vagy, és ezért szellemileg is, vágná rá kapásból mindenki. Amikor nem csak azért vagy magányos, mert senki nem ért rá a haveri társaságból, hanem azért, mert nincs haveri társaság. Ugyanakkor én ezzel nem értek egyet.

Szerintem társaságban magányosnak lenni sokkal rosszabb.

Az ember alapvetően társas lény. Ezzel nincs is semmi gond, ilyennek teremtettek minket, vagy az evolúció ilyenre fejlesztett, hogy mit gondolsz, attól függ, hogy miben hiszel. Én például hiszek, ha nem is Istenben, de valami felsőbb erőben, ami irányítja testünk marionettbábuinak madzagjait. De ez a felsőbb kéz nem csak a testünket irányítja, hanem a szellemünket is.

Az emberi természet kedveli a kihívásokat. Legalábbis szerintem. A vérünkben van, hogy mindig olyasmit akarjunk, ami számunkra elérhetetlen. Ez ugyanígy van a földi javakkal, de az emberekkel való kapcsolatlétesítéssel is.

És szerintem a "társas magány" pontosan innen indul ki. Ugyanis rengeteg ember- köztük én is- van úgy vele, hogy körülveszi egy csomó ember, akikkel láthatólag jól elvan, azonban belül mégsem boldog. Hiányérzete van. Mert ugyan körülveszik vagy tízen-húszan, az az egy vagy két ember, aki igazán számít, nincs ott. Hanem történetesen vígan múlatja az időt az ember látóterében, de nem vele. Szerintem ennél nincs rosszabb.

Ilyenkor jönnek bizonyos trükkök. Hangos nevetés. Hangos beszéd, flörtölés, ez mind attól függ, hogy miként érzünk az iránt az ember iránt, akinek kívánjuk a társaságát. Közben meg persze lopva odapillantgatunk az emberünkre. És a világ leges-legrosszabb érzése, amikor ő viszont felénk sem pillant. Annál nyomorultabb érzés nincs,erre megesküszöm nektek.

A fizikai magány... Hát igen. Lehet, hogy nem vall nagy szellemi színvonalra, ha azt mondom, hogy erről mindenki maga tehet. Ha valaki nem talál egy nagyobb közösségben (osztályban, valamilyen sport csapatban) senkit, akivel barátkozhatna, akkor talán nem a másik 30 ember a hibás. Persze, lehetnek egy embernek olyan lelki problémái, amik gátolják az ismerkedésben, egy szeretett személy elvesztése, betegség, stb, de alapesetben azért nem állnak fent ilyesmik, csak az emberünk túl kritikus másokkal szemben, és túl nagy elvárásokat támaszt. Persze ettől még ugyanolyan nyomorultul érzi magát, mint társasan magányos társai. Azonban szerintem ha valaki fizikailag is egyedül van, akkor le tudja foglalni magát egy jó könyvvel, vagy ha már sportkörbe jár, akkor a szenvedélyével. De ha állandóan társaságban vagy, és beszélgetni kényszerülsz, holott legszívesebben sikítva elrohannál, nem tehetsz semmit. Persze, otthagyhatod az aktuális társaságot - de ugyan, hányan értik meg ebben a világban, hogy egy népszerű, örökvidám ember is lehet magányos?

Ha elég bátor lennék...

Nem fűznék hozzá sok mindent így elöljáróban, ugyanarról a személyről van szó, mint az előző bejegyzésben, azzal a különbséggel, hogy ez egy kis szösszenet szeretne lenni.:) 

– Beszélnünk kell! – ragadom meg a karját, és visszahúzom a terembe. Az adrenalinszintem az egekben, de nem hátrálhatok meg. Hónapok óta halogatom a dolgot, gyűjtögetem a bátorságom. Már nem bírom ezt a bizonytalanságot.

Érdeklődve, bár kissé úgy néz rám, mintha őrült lennék. Hátra sétálok az ablakokhoz, és kinézek. Hirtelen úgy érzem, hülyét csinálok magamból, felesleges volt elkezdeni. Megfordulok, és Ő felém indul. Meghátrálni késő.

Leül egy székre. Ferde a lába, billeg, ahogy dülöngél rajta. Ettől rajtam is kényszeres mozgás lesz úrrá. Idegesen toporgok.

– Miről lenne szó? – kérdezi. A szemébe nézek, ami melegebb és szebb barna, mint ahogy emlékeztem. Nem tudom sokáig állni a tekintetét, félrenézek.

– Én csak... Nem is tudom. Beszélni akarok veled, mert... Hónapok óta rágódom, és még mindig nem értek semmit. És ettől megőrülök. Olyan, mint... Nem tudom. Se előre, se hátra. Úgy érzem, hogy amíg nem beszéltem veled, addig nem tudok továbblépni. Se veled, se nélküled – beszéd közben nem nézek rá, csak járkálok fel-alá. Mintha szerepet cseréltünk volna... Legalábbis a filmekben ez fordítva szokott lenni.

Végre ránézek. Furcsa az arckifejezése, kíváncsi, de inkább türelmetlen. Ez megrémiszt.

– Mit nem értesz? – kérdezi. Kicsit éles a hangja, karcolja a bőröm.

"Most már minden mindegy"-alapon kifújom a levegőmet, és kinyögöm:

– Nem értem, hogy lehetséges, hogy pár nap alatt kiszerettél belőlem, ha előtte elvileg halálosan szerelmes voltál - a hangom nem remeg, ami felbátorít, hogy folytassam – Akkor dühös voltam, igen. Sírtam, igen. És legfőképpen: nem tudok továbblépni. Nem tudom, ez hány százalékban van az érzéseim miatt. Azt sem tudom, mit érzek. De az, hogy nem értelek, kikészít. Nem értem, hogy miért mondtad, hogy nem szeretsz, miközben te kezdted az egészet... Lehet, hogy szerinted ez így működik, de ilyen nincs. Nem lehet csak úgy, hipp-hopp kiszeretni valakiből! – mikor ezt mondom, hevesen mutogatok a karjaimmal – De rendben, mondjuk azt, hogy ezt még megértem. Azt már annál kevésbé, hogy miért bámulsz rám mindig. Ennyire idegesítelek? Meg se próbáld tagadni – emelem fel az ujjam, mikor közbe akarna vágni – és ne szakíts félbe. Nagyon jól tudom, hogy miket mondasz rólam. De mondok neked valamit: ha nem kedvelsz, ne nézz. Ha meg igen, akkor köszönj is talán reggelente, ne csak lyukat égess a hátamba, vagy ha már itt tartunk, az arcomba. Persze, mikor rákérdeztem, azt mondtad, hogy elbambultál. Hát, nagyon bamba lehetsz, ha napi nyolcszor rajtam felejted a szemed... Na, nem mintha sértegetni akarnálak, csak mondom. Úgyhogy legyél olyan kedves, és döntsd már el: most akarsz még tőlem valamit vagy sem?!

Beáll a csend a teremben. Valahol megszólal a csengő, de nem törődünk vele, csak nézzük egymást. A tekintete megfejthetetlen. Elveszem benne, mint már annyiszor az évek alatt. Lassan feláll, és felém lép. Ám mikor megszólal, ezt hallom:

– Valaki szóljon már Csipkerózsikának, hogy ez nem a toronyszobája!

A tanár nyers hangja véget vet a csendes varázsnak. Zúgás hallok a fülemben, ahogy visszanyerem az öntudatom, kivehető lesz egy két szó a hatalmas beszédmasszából. Kinyitom a szemem.

A padomon fekszem, a terem közepén. A legtöbb szempár együtt érzőn mered rám. Vagy gúnyosan. Vagy csak szimplán kedvesen, nem mindenki vet meg, amiért elaludtam az órán.

Az egész csak álom volt.

És amikor hátrafordulok, a barna szempár ugyanúgy mered rám, mint eddig bármikor. Megfejthetetlenül.

Gyűlölni vagy szeretni?

Nem szokásom filozofikus jellegű bejegyzéseket írni, de ma nagyon kivagyok, és úgy érzem, muszáj kiadnom magamból, ami hónapok óta egyre jobban nyomaszt.

Mi is az a szerelem? Sokan feltették már ezt a kérdést, de senki nem tudta definiálni eddig. Valaki a tudományra alapozza, valaki az asztrológiára, de senki nem gondol rá úgy, mint valamire ami csak... van. Mert mondhatjuk, hogy illatok alapján van, mondhatjuk, hogy a Szűz nem jön ki a Kossal, de összeillik a Bakkal. De ki dönti ezt el? Világ életemben kivert a víz a Bak férfiaktól, és egy Kos volt az életem mozgatórugója.

Ami azt illeti, most is ő az, és ez megőrjít. Gondolkodtál már azon, hogy az emberek miért vágynak mindig olyan dolgokra, amiket nem kaphatnak meg? A válasz benne van a kérdésben. Mert nem kaphatják meg. És pontosan ezért, minden addig értékes és érdekes, míg nem kapod meg, és teszed tönkre.

Csakhogy egy másik ember szíve nem holmi játékszer. Egy másik ember nem egy bábu, egy érzéketlen valami, amit magyarázat nélkül tönkretehetsz és elhagyhatsz. Nem. Egy ember szíve sokkal több ennél.

De akkor mégis, miért van az, hogy sokan közülünk csak addig küzdenek a szeretett lényért, amíg meg nem kapják? Ha évekig harcolsz valamiért, miért dobod el magadtól szinte azonnal, ahogy a magadénak mondhatod?

Ezekre a kérdésekre keresem a választ, azóta, mióta Te megtetted velem. Annyi évig vágytál rám, és amint megkaptál, el is dobtál, mint ahogy más a piszkos zokniját. Miért tetted? Sosem mertem megkérdezni. És hiába látlak minden nap, és beszélek veled, és szenvedek belül, és esküdözöm, hogy egyszer megteszem, tudom, hogy úgysem fogom.

Miért?

Mert félek. És talán mert nem akarom tudni a választ, amelyet talán te magad sem birtokolsz. Talán csak megijedt, mondja mindenki. Mitől? Mitől ijedtél meg? Hogy hirtelen a tiéd lettem, mikor előtte nem kellettél? De kellettél. Csak féltem. És most is kellesz, annak ellenére, hogy Te vagy a szenvedésem egyetlen oka.

Úgy kellesz, mint szomjas vándornak egy korty víz a sivatagban. Ha nem vagy velem, úgy érzem, nem is élek. Hogy halott vagyok. Ha rám nézel, csak ölelni akarlak, és el sem engedni többé, soha. Megnyugtatsz. Ha veled vagyok, elhiszem, hogy nem történik semmi rossz. A közelséged árammal tölti meg minden sejtem. Kívánlak, érezni akarom a tested az enyémen. A csókodra gondolok, amely édes volt, de megkeserítetted azzal, amit utána tettél. Megmérgezted. És mégis, amikor belenézek a szemedbe, abba a gyönyörű, csokoládé színű szemedbe, elfelejtek mindent, amit tettél, és csak arra gondolok, mennyire szükségem van rád. Mert mindezek ellenére, én szeretlek.

De ugyanakkor gyűlöllek is. Szórakozol velem?! Ha egyszer ellöktél magadtól, miért érdekel mi van velem? Ne kérdezd. Ha nem akarsz, miért bámulsz olykor, a régi sóvárgással a szemedben, ami összezavar?! Te talán nem akarod, hogy továbblépjek? Ha nem szeretsz, miért nem engedsz el? Miért nézel rám, miét törődsz velem? Nem értelek.

Csak szenvedek és sírok majd' mindennap ebben a bizonytalanságban, válaszok nélkül. Mert válaszaid sosem voltak, a tetteidet sosem tudtad megmagyarázni. Berúgsz minden hétvégén, másokkal kavarsz, mindenkinek van egy bókod. Undorító vagy, és mégsem undorodom tőled. Gyűlölni akarlak, de mégsem gyűlöllek. Van, mikor nem szólsz hozzám. Sosem mesélsz a dolgaidról, bár ez nem meglepő, hiszen megmondtam, hogy nem érdekelnek a nőügyeid - legalább ezt a kérésemet tiszteletben tartottad. Hallgatom, amit mások mesélnek rólad, és minden szótól, amit hallok, egy kicsit meghalok belül. Mert Te boldog vagy, és éled a világod, míg én itt ülök a nyomorban, amiből érzem, sosem lábalok ki, míg az életem része vagy.

De vajon boldog vagy? Sosem jutnak eszedbe azok a régi idők? Talán bántottalak én is- hisz visszautasítottalak, mikor féltem tőled, a megbízhatatlanságodtól- de mindig ott voltam Neked. Az egyetlen olyan ember voltam, és vagyok, aki tudja, milyen vagy igazából, és mégis elfogad, sőt szeret is. De Te mindent tönkreteszel, amit lehet, igaz? Tönkretettél engem is. Ha igazán ismertél és szerettél volna, nem hinnéd, hogy feldolgoztam a szakítást. De ki is tudná ezt feldolgozni? Az egyik nap azt mondod szeretsz, a másik nap már nem - nálad ez ilyen gyakran változik? Te voltál a világom középpontja, ami nélküled összeomlott, már azt sem tudom, ki vagyok. Csak remélni tudom, hogy egyszer rájössz majd, hogy mit vesztettél, és te is szenvedsz majd egy kicsit.

Csak remélni tudom, hogy egyszer visszajössz hozzám.

Mert én örökké várni foglak.