Hellóbelló!
Mivel már az összes barátomnak a töke ki van a szenvedéseimtől, és amúgy is olyan dologról van szó, ami titoktartást igényel a jó hírem (maradványai) miatt, már megint itt vagyok.
Történt a minap, azaz múlthét kedden, hogy életem 18. életévébe léptem. Én alapjáraton nem vagyok babonás, vagy ilyesmi, de azért néminemű katasztrófának fogtam fel, hogy valaki halálos balesetet szenvedett a suliba vezető úton, ezért reggel nem tudtam rendesen beérni. Ez olyan... rossz ómennek tűnt, vagy nemtudom. De valószínűleg semmi köze ahhoz, hogy fuldoklom a szarban, amit magamnak kavartam.
Biztos levágta itt egy-két ember, hogy volt egy srác a képben, csak hát hoztam a szokásos formám, és elbasztam az egészet. Bár ő meg fülét-farkát behúzva visszarohant az exéhez, szóval azt hiszem, senkinek nem kell sajnálnia.
Nem tudom elhinni, hogy szereti.
Olyan csúnyákat mond róla. Hogy buta. Meg unalmas.
De mégis vele van, hiába estünk egymásnak a szülinapomon. És egymásnak esés alatt most nem ordítozást értek, mint legutóbb.
Azt hiszem, mindig is érdekelt, milyen lehet annak a nőnek lenni, akivel megcsalnak valakit. (Jó, valaki szerint a smárolás nem megcsalás, de szerintem az.)
És egyszerűen rosszul érzem magam, de nem azért, amiért kéne.
Azért érzem magam rosszul, mert egy rohadt üzenetet nem kaptam ettől a gyáva senkiházitól.
Persze, jogos a felvetés, hogy milyen alapon várok én el ilyesmit, de hát van olyan, hogy az ember meggondolja magát, nem? Már kezdett minden visszaállni a régi kerékvágásba, már kezdtünk megint barátok lenni, de ezt is elcsesztük.
Nem vagyok hajlandó egyedül vállalni a felelősséget.
De azt hiszem, tőle pedig nem várhatom, hogy engem válasszon, amikor kiszámíthatatlan vagyok, szeszélyes, bunkó, flegma, hirtelen haragú... egyszerűen szörnyű.
Ő mondja mindig, hogy szörnyű vagyok.
De azt hiszem, már nem úgy érti, mint az elején...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése