Nem fűznék hozzá sok mindent így elöljáróban, ugyanarról a személyről van szó, mint az előző bejegyzésben, azzal a különbséggel, hogy ez egy kis szösszenet szeretne lenni.:)
– Beszélnünk kell! – ragadom meg a karját, és visszahúzom a terembe. Az adrenalinszintem az egekben, de nem hátrálhatok meg. Hónapok óta halogatom a dolgot, gyűjtögetem a bátorságom. Már nem bírom ezt a bizonytalanságot.
Érdeklődve, bár kissé úgy néz rám, mintha őrült lennék. Hátra sétálok az ablakokhoz, és kinézek. Hirtelen úgy érzem, hülyét csinálok magamból, felesleges volt elkezdeni. Megfordulok, és Ő felém indul. Meghátrálni késő.
Leül egy székre. Ferde a lába, billeg, ahogy dülöngél rajta. Ettől rajtam is kényszeres mozgás lesz úrrá. Idegesen toporgok.
– Miről lenne szó? – kérdezi. A szemébe nézek, ami melegebb és szebb barna, mint ahogy emlékeztem. Nem tudom sokáig állni a tekintetét, félrenézek.
– Én csak... Nem is tudom. Beszélni akarok veled, mert... Hónapok óta rágódom, és még mindig nem értek semmit. És ettől megőrülök. Olyan, mint... Nem tudom. Se előre, se hátra. Úgy érzem, hogy amíg nem beszéltem veled, addig nem tudok továbblépni. Se veled, se nélküled – beszéd közben nem nézek rá, csak járkálok fel-alá. Mintha szerepet cseréltünk volna... Legalábbis a filmekben ez fordítva szokott lenni.
Végre ránézek. Furcsa az arckifejezése, kíváncsi, de inkább türelmetlen. Ez megrémiszt.
– Mit nem értesz? – kérdezi. Kicsit éles a hangja, karcolja a bőröm.
"Most már minden mindegy"-alapon kifújom a levegőmet, és kinyögöm:
– Nem értem, hogy lehetséges, hogy pár nap alatt kiszerettél belőlem, ha előtte elvileg halálosan szerelmes voltál - a hangom nem remeg, ami felbátorít, hogy folytassam – Akkor dühös voltam, igen. Sírtam, igen. És legfőképpen: nem tudok továbblépni. Nem tudom, ez hány százalékban van az érzéseim miatt. Azt sem tudom, mit érzek. De az, hogy nem értelek, kikészít. Nem értem, hogy miért mondtad, hogy nem szeretsz, miközben te kezdted az egészet... Lehet, hogy szerinted ez így működik, de ilyen nincs. Nem lehet csak úgy, hipp-hopp kiszeretni valakiből! – mikor ezt mondom, hevesen mutogatok a karjaimmal – De rendben, mondjuk azt, hogy ezt még megértem. Azt már annál kevésbé, hogy miért bámulsz rám mindig. Ennyire idegesítelek? Meg se próbáld tagadni – emelem fel az ujjam, mikor közbe akarna vágni – és ne szakíts félbe. Nagyon jól tudom, hogy miket mondasz rólam. De mondok neked valamit: ha nem kedvelsz, ne nézz. Ha meg igen, akkor köszönj is talán reggelente, ne csak lyukat égess a hátamba, vagy ha már itt tartunk, az arcomba. Persze, mikor rákérdeztem, azt mondtad, hogy elbambultál. Hát, nagyon bamba lehetsz, ha napi nyolcszor rajtam felejted a szemed... Na, nem mintha sértegetni akarnálak, csak mondom. Úgyhogy legyél olyan kedves, és döntsd már el: most akarsz még tőlem valamit vagy sem?!
Beáll a csend a teremben. Valahol megszólal a csengő, de nem törődünk vele, csak nézzük egymást. A tekintete megfejthetetlen. Elveszem benne, mint már annyiszor az évek alatt. Lassan feláll, és felém lép. Ám mikor megszólal, ezt hallom:
– Valaki szóljon már Csipkerózsikának, hogy ez nem a toronyszobája!
A tanár nyers hangja véget vet a csendes varázsnak. Zúgás hallok a fülemben, ahogy visszanyerem az öntudatom, kivehető lesz egy két szó a hatalmas beszédmasszából. Kinyitom a szemem.
A padomon fekszem, a terem közepén. A legtöbb szempár együtt érzőn mered rám. Vagy gúnyosan. Vagy csak szimplán kedvesen, nem mindenki vet meg, amiért elaludtam az órán.
Az egész csak álom volt.
És amikor hátrafordulok, a barna szempár ugyanúgy mered rám, mint eddig bármikor. Megfejthetetlenül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése